Kezdet és vég

Egy jó ideje nem domolykóztam már, mivel valahogy nem találtam őket a patakban. Aztán két hete újra megpróbáltam becsapni pár példányukat. November 17.-ét írt a naptár mikor biciklimmel a patak felé tekertem. Az odaút közben jó volt visszagondolni a nyári pecákra, amelyeken hiába volt rohadt meleg, sok szúnyog mégiscsak jó volt. A nyár azonban hiába nyúlt át az őszbe, így is elmúlt. Ez a természet rendje, és szerencsére ebbe még az ember sem tud beleszólni.

Nekem különösen tetszik a fenti kép. A minden erejével küzdő természet próbál tenni a tél által hozott, elkerülhetetlen elmúlás ellen. Hiába tudja, hogy sorsát nem kerülheti el, mégis kitart a végsőkig. Tudja, hogy a zöld szín nemsokára feledésbe merül egy ideig, de még így is kitart, mert hiszi, hogy újra eljön majd az ő ideje. Majd bumm, egy éles koppintást közvetített botom, a már fázó kezem felé, ami rögtön kiugrasztott a gondolatok világából. Elvétette. Visszadobtam, de ismét hibázott. Harmadikra azonban saját kitartásának áldozata lett. Nem úszhatta meg, hogy ne kerüljön szárazra.

Visszaengedés. Valaki divatból, valaki kényszerből, van aki sajnálatból, vannak akik a tisztelet miatt, és vannak akik magukért teszik. Én szeretem a helyet ahol horgászom, ezért is engedem vissza fogott halaim. Ha nem így tettem volna az éven, akkor lehetséges, hogy a fenti hallal sem köthettem volna közelebbi kapcsolatot. Hiszen egy ilyen víz azt gondolom elég nehezen reprodukálna 120-150, elhurcolt domolykót. Röviden én magam miatt engedem el ezeket a vízi lényeket. Persze, ha az ember hagyná a vizeket regenerálódni, és nem avatkozna bele a halak életébe, akkor pár év múlván paradicsomi körülmények között élhetnének kedvelt uszonyosaink.

A szabadság nem csak az embereknek jár

Furcsa mondatok ezek egy horgásztól, aki ugye mégiscsak azért megy ki a vízpartokra, hogy kifogjon egy halat, aminek az adott állat nem igen fog örülni. A “Miért is horgászunk” kérdés sokszor felvetődött már bennem. Igazi választ még nem tudtam magamnak adni, csak a találgatások kavarognak a fejemben. Persze, ellehetne intézni ezt annyival, hogy: “Azért horgászol, mert horgásznak születtél.” Ez a mondás talán igaz is, de véleményem szerint ennyiben nem merül ki a miért horgászunk kérdés.

Ez lenne a vég?

A horgászat sokak számára egyenlő a kikapcsolódással. Azok viszont végképp nem fognak tudni kikapcsolni, akiknek mindenáron zsákmányra fáj a foguk. Ők tipikusan azok az emberek, akik képesek órákat idegeskedni azon, hogy miért nem fognak semmit. Na, de mindegy is, folytatom a domis pecát.

Őkelmével igen nagy küzdelmet vívtam. Ő az életéért csatázott, én viszont csak egy fotóért. Elgondolkodtató, hogy mi veszi rá a “tápláléklánc csúcsa”-ként emlegetett embert arra, hogy megharcoltasson egy halat az életéért, amit ő ugyanúgy kapott, mint mi emberek. Tisztelnünk kell a “másodlagos”-nak nevezett élőlényeket is, mert nélkülük nem lehetnénk “elsődleges” faj.

A fent látható hal megfogásának körülményei is sokáig fognak élni bennem. Már a pakoláson, és a hazaúton járt az eszem, mikor a közelben futó főúton, szirénázva elsuhant egy mentő. Ez persze sokszor megtörténik, de én most még ezen is elmélkedni kezdtem. Az élet-halál kérdést átvonatkoztattam a halakra. A hal megszületik, fejlődik természetes ösztönei hatására, majd egyszer csak horogra akad, és legtöbbször elpusztul, majd a gasztronómia oltárán végzi. Ez így  természetes, vagy inkább megszokott? Nem tudom.

Az írás elején említettem, hogy az ember nem igazán tud beleszólni a természet rendjébe. Igen ám, de a zsilippel szabályozott vizek életébe igenis beletud, és meg is teszi. Ez történt ismét szeretett patakommal is. Képeket nem csatolok, mert nem érdemes…